David Cunillera-Montcusí ökológus európai és uruguayi kutatásai után most azzal a céllal csatlakozott a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetében (HUN-REN ÖK VÖI) működő Biodiverzitás és Metaközösség-ökológia Kutatócsoporthoz, hogy az Európai Unió Marie Skłodowska-Curie programja támogatásával a vizes élőhelyek feldarabolódásának hatását vizsgálja az élővilág sokféleségére. A kísérletek során kutatótársaival 200 literes víztartályokban, úgynevezett mezokozmoszokban modellezik a különböző sókoncentrációjú és fragmentáltságú, eltérő mértékben összekapcsolt tavacskákban élő közösségek viselkedését és ellenálló képességét.
Az éghajlatváltozás és az ember természetpusztítása hatására szerte a világon sérülnek az élőhelyhálózatok: az életközösségek által lakott, illetve lakható területek fogyatkoznak, egyre töredezettebbé válnak, sok helyütt akár teljesen eltűnnek, ami drasztikus hatással van a biodiverzitásra. A vizes élőhelyek pedig talán még nagyobb veszélyben vannak. A HUN-REN ÖK kutatócsoportja az emberi tevékenység természetes élőhelyekre gyakorolt hatását kutatja, e vizsgálatok természetvédelmi jelentősége ugyanis felbecsülhetetlen.
Arról azonban még mindig kevés az ismeret, hogy pontosan hogyan zajlik az életközösségek leromlása az élőhelyek közötti kapcsolatok fogyatkozásának, illetve az élő és élettelen körülmények ‒ például az édesvizek sótartalmának emelkedése ‒ hatására. David Cunillera-Montcusí célja ennek kutatása kísérletes és modellvizsgálatok segítségével.
David Cunillera-Montcusí ökológus, az Európai Unió Marie Skłodowska-Curie programja támogatásával dolgozik a Biodiverzitás és Metaközösség-ökológia Kutatócsoportban
„Eddigi kutatásaimban főként azt vizsgáltam, hogy az emberi tevékenység milyen módon zavarja meg az édesvízi ökoszisztémák működését, illetve hogy a tájléptékű jellegzetességek hogyan befolyásolhatják a zavarásokkal szembeni ellenálló képességüket. A doktori munkám során például azt kutattam, hogy a sűrűn elhelyezkedő és egymással összekötött tavacskák hogyan segítik a természet regenerációját az erdőtüzek után” – mondja az ökológus, aki korábban a Barcelonai Egyetemen dolgozott, és már számos tanulmányban dolgozott együtt magyar kutatókkal.
Cunillera-Montcusí az utóbbi években főként az édesvízi élőhelyek sótartalmának emelkedését, az úgynevezett „édesvízi sósodási szindrómát” kutatta, ami gyakran az emberi zavarás jele, egyúttal a diverzitás csökkenésének egyik fontos kiváltó oka. A sótartalom növekedése például a mezőgazdasági és ipari tevékenység vagy a bányászat következménye. Természetesen a sósodás a vízi életközösségek minden tagjára hatással van, mivel ezek alacsonyabb sókoncentrációhoz alkalmazkodtak. Egyes fajok rosszabbul reagálnak e zavarásra: eltűnnek, ami kaszkádszerű folyamatokat indít be az egész közösségben, ez pedig az élőhely leromlásához vagy akár összeomlásához is vezethet. David Cunillera-Montcusí azt találta, hogy a tájban elszórt tavacskák rendszerének viselkedése jól modellezi a nagyobb természetes vizek emberi zavarásra adott reakcióját is.
„Bár eddigi kutatásaimban főleg kis tavacskákat vizsgáltam, az általunk feltárt mechanizmusok mindenféle vizes élőhelyen működnek. Kutatótársaimmal azt igyekszünk megérteni, hogy a régiók élőhelyeinek struktúrája és eloszlása hogyan segítheti az életközösségeket, hogy ellenállóbbak legyenek a külső zavarásokkal szemben. Azt tapasztaltuk, hogy az ellenálló képességhez nem feltétlenül van szükség nagy, összefüggő élőhelyekre. Az is elegendő lehet, ha sok kicsi, de nagyon jól összekötött élőhelyet őrzünk meg. Minél jobban „kommunikálnak” egymással az élőhelyek, annál kevésbé érinti őket a külső zavarás” – folytatja a kutató.
David Cunillera-Montcusí a HUN-REN ÖK-ban végzett kutatásai egy részében kísérletesen fogja modellezni a különböző sókoncentrációjú és fragmentáltságú, eltérő mértékben összekapcsolt kis tavakban élő közösségek viselkedését és ellenálló képességét.
„Az intézetben lévő számos 200 literes víztartályban, úgynevezett mezokozmoszban fogjuk szimulálni a tavacskákat. Különféle élőlényeket helyezünk el bennük, különböző szintre állítjuk be a sótartalmukat, helyzetük révén pedig befolyásolni tudjuk a többi mezokozmosszal való összeköttetésüket. Célunk, hogy számszerűsítsük e tényezők hatását. Kiderülhet például, hogy a hálózat közepén elhelyezkedő és így sok másik élőhellyel szomszédos mezokozmoszokban élő közösségek nagyobb ellenálló képességgel rendelkeznek a sótartalom emelkedésével szemben” – magyarázza Cunillera-Montcusí.
Mezokozmoszok (200 literes kísérletes víztartályok) drónfelvételen
A kutatás másik részében az ausztriai Fertőzug időszakos szikes tavaiból gyűjtött, több évtizedre visszanyúló adatsorokat fognak elemezni, és összevetik őket a tájról készített műholdfelvételekkel. Ennek során is arra keresik a választ, hogy a tájléptékű struktúra, az élőhelyek kapcsolódása hogyan hat a biodiverzitás változására és az ellenálló képességre. A kutató elmondta, hogy a valós természeti életközösségekből származó adatok elemzése, illetve a különböző tényezők hatásának elkülönítése mindig nehezebb annál, mint amikor ők tervezik meg a kísérletet. Ugyanakkor ez a megközelítés is fontos, mivel csak így lehet pontosan megérteni a valós ökoszisztémák rendkívül bonyolult működését. Emellett az elméleti ökológiai modellezés is a kutatások része. E vizsgálatok eredményei megmutathatják, hogy mely területekre, milyen jellegzetességű élőhelyekre kell koncentrálni a természetvédelmi erőfeszítéseket.
„Kiderülhet, hogy a központi szerepet játszó, sok más élőhellyel kapcsolatban álló élőhelyeket kell a legjobban védeni. Így még ha el is veszítünk bizonyos periferiális élőhelyeket, a diverzitás nagy részét meg tudjuk őrizni. Ez a természetvédelmi beavatkozások optimalizálása miatt fontos” – érvel az ökológus.