Molnár Zsolt, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont kutatócsoport-vezetőjének és Babai Dániel, az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont kutatócsoport-vezetőjének összefoglaló módszertani cikkét a világ legrangosabb ökológiai szaklapjában, a Trends in Ecology & Evolution-ban publikálták. A tanulmányban a kutatók arra keresték a választ, hogy milyen módszerekkel, milyen kutatói hozzáállással lehet a leghatékonyabban vizsgálni a tájjal együtt élő, a természettel együttműködő emberek ökológiai tudását.

A hagyományos ökológiai tudás kutatása során az egyik legnagyobb kihívást az jelenti a kutatók számára, hogy megismerjék és megértsék, hogy mit tudnak a természetről a tájjal együtt élő emberek – gazdák és pásztorok –, illetve hogy ezt a tudást hogyan használják a mindennapokban, amikor a szántásról, vetésről, kaszálásról vagy legeltetésről döntenek. – „Embertársaink természetismeretének a kutatásához egyszerre kell biológusnak és ökológusnak, másfelől kulturális antropológusnak, néprajzosnak és pszichológusnak lennünk. Mivel a természet és az ember kapcsolatát próbáljuk megérteni, miközben e tudás nagy részét kevésbé lehet szavakba önteni, meglehetősen nehezen kutatható ez a terület” – összegzi a kihívásokat Molnár Zsolt ökológus.

A világ különféle kultúrái sokféle módon vélekednek a körülöttük lévő világról. A mai modern ember hajlamos erőforrásként, szolgáltatásként tekinteni a természetre. A legtöbb hagyományos kultúra azonban nagyobb alázattal közelít a természethez, tagjai az erdők-mezők állatait és növényeit az ember rokonainak tartják, egyfajta családtagként viszonyulnak hozzájuk. Sőt, egyes kultúrákban az élőlényeket, a természeti képződményeket önálló akarattal és döntési képességgel ruházzák fel az emberek. Egy mongol pásztornak például a természet tanítja meg, hogy hogyan éljen, hogyan legeltessen fenntarthatóan, míg az inuitok úgy tartják, hogy a kanadai hód „gondoskodik” az inuit vadászról, hogy a családjának elegendő élelme legyen.

A fősodortól ennyire eltérő világnézetbe ágyazott ökológiai tudás kutatása komoly módszertani felkészülést igényel. A kérdőíves kutatás ehhez nem elég, a kutatóknak ott kell lenniük, amikor ez a tudás az adott tájban és közösségben képződik, felhasználódik, adaptálódik és tesztelődik, azaz megerősítést nyer vagy megkérdőjeleződik. A most megjelent cikk több évtizeden át szerzett módszertani tapasztalatokat szintetizál. A kutatók szerint ökológusok nélkül nem lehetne kellő mélységgel megismerni a tájban élő emberek ökológiai tudását, így például azt, hogy mit tudnak a füvekről, a sásokról, a kákáról és a szittyóról. Ugyanakkor azt is hangsúlyozzák, hogy a társadalomtudósok tapasztalataira, segítségére, módszereik ismeretére is szükség van, hiszen ezek nélkül könnyen felszínessé válhat egy ilyen témájú kutatás.

A cikk olyan szempontokat is az ökológusok elé tár, amelyek növények vagy állatok kutatása kapcsán ritkán merülnek fel – így például a kutató és a kutatott személy közötti bizalom, valamint a hosszú távú, kölcsönösen előnyös együttműködés fontosságát. Ilyen szempont továbbá a tanítási módszerek kölcsönös tisztelete, amely során a kutatók és a pásztorok, gazdák összevetik sokszor eltérő természetismeretüket. De ilyen szempont a különböző kultúrák és társadalmi csoportok eltérő etikai normáinak a tiszteletben tartása, vagy az eltérő világnézetekből fakadó különböző természetmagyarázatok és tudásellenőrzési (validálási) módszerek kölcsönös elfogadása. A szerzők szintén megemlítik, hogy az ilyen jellegű kutatásoknál kiemelten fontos az emberi jogok figyelembevétele, valamint a kutatási módszerek úgynevezett dekolonizálása, amelyre jó példa a felvilágosodás óta jellemző, alacsonyabb és magasabb rendű műveltséggel kapcsolatos attitűd levetkőzése.

„Azt reméljük, hogy a hagyományos ökológiai tudás egyre szélesebb körű kutatása lehetőséget nyújt arra, hogy elődeink tudása hozzájárulhasson ahhoz, hogy Földünk még sokáig az otthonunk maradhasson. Egy pásztort idézve, hogy ne maradjon magára a természet” – fűzi hozzá Molnár Zsolt.

A fotókat Molnár Ábel és Babai Dániel készítették.