Ugrás a tartalomra

A BTK kutatói is részt vettek a lovak háziasításának történetét feltáró nemzetközi együttműködésben

Hírek

Új archeogenomikai fókuszú tanulmány jelent meg a lovak háziasításának történetéről a Nature-ben, melyben a kutatók magyarországi bronzkori leletek vizsgálatának eredményeiről is beszámolnak. Az Európai Kutatási Tanács (ERC) által finanszírozott Pegasus projekt keretében a Toulouse-i Antropobiológiai és Genomikai Központban (CAGT) működő, Ludovic Orlando által vezetett 162 tagú kutatócsoport nagyszabású munkájában a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum, valamint az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont (BTK) Archeogenomikai, illetve Régészeti Intézetének régész, archeozoológus és archeogenetikus munkatársai is részt vettek. A kutatás során a szakemberek 273 ősi ló maradványainak genomikai vizsgálatával a mai háziló eredetének és elterjedésének újabb mozzanatait tárták fel széles körű nemzetközi együttműködés keretében.

A ló háziasítása technológiai szempontból jelentős változást hozott az emberiség történetében, sokoldalú hasznosítása meghatározó társadalmi átalakulást eredményezett. Bár a lófélék (Equidae) eredetileg az észak-amerikai kontinensről származnak, valódi vadlovakkal ma már csak a mongol sztyeppéken és vadrezervátumokban, állatkertekben találkozhatunk. Ezt az alfajt, illetve leszármazási vonalat egykori leírójáról Przewalski-lónak, hétköznapi nevén mongol vadlónak hívják, és éppen a Hortobágyi Nemzeti Park területén található a világ legnagyobb – 300 egyedet számláló –, félvad körülmények között tartott állománya. Ezenfelül viszont a fajnak lényegében már csak háziasított vagy velük közvetlen rokon formái élnek. Nem így volt ez az őskorban, ugyanis a most közölt tanulmány eredményei alapján már összesen hat leszármazási vonalat sikerült azonosítani, és a genetikai adatok alapján ennél jóval több is létezhetett.

Mongol vadló (Forrás: Claudia Feh/Wikipédia)

A hat vonal közül a legősibb, a paleontológia számára már korábban is ismert Equus lenensis Szibéria keleti régiójában, a mai Jakutföld területén került elő, ahol a pleisztocén földtörténeti időszaktól egészen a Kr. e. 4. évezredig éltek egyedeik. A tanulmányban bemutatott egyedek körülbelül 45–50 ezer évesek, és a genetikai örökségük a második legősibb vonalhoz, a szintén Szibériában, az Urál hegység környékéről előkerült populációhoz hasonlóan mára mindössze apró nyomokban maradt meg, mostanra pedig lényegében mindkét csoport kihalt. A háziasítás szempontjából jelentős többi nagy leszármazási csoport közül kettő egymásnak közeli rokona volt. Ezek az egykor Nyugat-Európában elterjedt ibériai lovak, illetve az újkőkortól leírt, Kelet-Közép-Európában elterjedt lovak.

Az ötödik csoportba a mai Przewalski-lovak és őseik tartoznak, melyek az eurázsiai sztyeppéken terjedtek el. Ez volt az úgynevezett Botai-csoport, melyről a munkacsoport egy korábbi kutatása során bebizonyosodott, hogy ezeket a lovakat háziasították a legkorábban, Kr. e. 3500 környékén. Ezek az eredmények rámutattak arra, hogy a mai mongol vadló, bár feltehetően őrzi a valódi vadlovak tulajdonságait, a szó szoros értelmében már nem tekinthető vadlónak, csupán visszavadult szelídített lónak. A Botai-csoport feltételezhető őse, az anatóliai alcsoport a mai Törökország területén élt Kr. e. 6000 környékén. Ennek genetikai nyoma bizonyos közép-európai régiókban is kimutatható, többek között – kis mértékben – magyarországi őslovakban is. A kaukázusi és kelet-európai területekről teljesen hiányzik ez a komponens, így valószínűsíthető, hogy a sztyeppei Botai-csoporttal a Kaszpi-tenger déli régióján keresztül kapcsolódhatott az anatóliai csoport.

A hatodik – úgynevezett DOM2 – csoport, amely egyértelműen a mai házilovak közvetlen ősének tekinthető, már a Kr. e. 6. évezredtől megfigyelhető a nyugati sztyeppén, a Don és a Volga folyók közötti területeken. Az egy időben egymás mellett létező csoportok – európai, Botai és DOM2 – földrajzilag érintkező elterjedési területei, úgynevezett kontaktzónái érdekes módon genetikailag is élesen elhatároltak, így az emberi beavatkozás hatása a későbbi korokban is könnyedén kimutatható a lovakon.

A tanulmányban szereplő minták és csoportok földrajzi és kronológiai viszonyai. A henger szélessége a mintaszámot, magassága az időmélységet mutatja. Színek alapján a lila: ibériai csoport, vörösesnarancs: kelet-közép-európai csoport, sárgásnarancs: DOM2, zöld: Botai-csoport, türkiz: anatóliai alcsoport, világoskék: uráli csoport, sötétkék: Equus lenensis. (Forrás: Librado et al., 2021)

A DOM2-höz tartozó lovak tömeges előfordulását az úgynevezett Majkop, Poltavka és Jamnaja régészeti kultúrákkal (Kr. e. 3500–2600) lehet összefüggésbe hozni. Ezen régészeti kultúrákkal összefüggésben felmerül a kapcsolat az indoeurópai és indoiráni nyelvekkel, majd azok Európában és Ázsiában való elterjedésével, továbbá a mai európai és – elsősorban a közép- és nyugat- – ázsiai humán génállomány kialakulása is ezzel az időszakkal hozható összefüggésbe. Sokáig elfogadott elmélet volt, hogy a lovak és a ló vontatta szekerek mint harcászati és vándorlást segítő eszközök jelentősen hozzájárultak ezen közösségek térhódításához, azonban a legfrissebb régészeti eredmények mellett a mostani tanulmány is cáfolja ezeket az elképzeléseket. A lótartás gyakorlata Európában a fentebb említett kultúrák genetikai és régészeti nyomaival nagyjából egy időben jelent meg és terjedt el, majd általánosan bevett gyakorlattá vált a mai Spanyolországtól egészen Oroszországig. Ezt a terjeszkedést a DOM2 csoport megjelenése nem követte, ehelyett több mint ezer éven keresztül, közel Kr. e. 2200-ig csak az adott régióra jellemző genetikai összetételű lovak maradványait találhatjuk meg az őskori települések környezetében, vagyis a sztyeppe felől érkező, illetve sztyeppei kapcsolatot mutató közösségek a lótartásnak csak a gyakorlatát, de magukat a lovakat nem honosították meg az új területeken.

A kutatás során vizsgált, Magyarországról származó lómaradványok jelentős részéből sajnos nem sikerült elegendő mennyiségű sejtmagi DNS-t kinyerni. Ennek feltehetően az az oka, hogy a maradványok többsége az őskori településeken feltárt tároló-, illetve szemetesgödrökből előkerült egy-egy szórványcsont vagy csonttöredék, melyek már az őskorban is ki lehettek téve a DNS-t jelentősen károsító hatásoknak. Ugyanakkor két maradványból sikerült megfelelő mennyiségű DNS-t kinyerni a kutatásokhoz. Az egyik egy korábban már vizsgált, Dunaújvárosból származó, Kr. e. 2140–1980 közé keltezhető, a késői Nagyrév- és a Vatya-kultúrával összefüggésbe hozható minta. A másik egy újonnan vizsgált, Kr. e. 2560–2410 közé keltezhető minta, amely Kaposújlakról (Somogy megye) származik, és a Somogyvár–Vinkovci-kultúrával hozható összefüggésbe. Mindkettő kivételesen értékesnek bizonyult a Kárpát-medence lótartási viszonyainak megismerése szempontjából, ugyanis elsősorban az ősi kelet-közép-európai genetikai állomány jellegzetességeit mutatják. Bár a kaposújlaki egyed kis mértékben keletebbi, az anatóliai és a DOM2 csoportból származó genetikai komponenseket is tartalmazott, ez valószínűleg az embertől független természetes kontaktzónának köszönhető. A kutatás során kiderült, hogy ezeknek a ritka, de természetes módon előforduló kontaktzónáknak a kivételével a DOM2-komponens az egyébként jelentős sztyeppei humángenetikai örökséggel rendelkező, úgynevezett zsinórdíszes kultúrában sem volt jelen, az ehhez és sok más európai népességhez köthető lóállomány lényegében a helyben befogott vadlovakból, illetve azok leszármazottaiból állt. A részletesebb, helyi viszonyokat is feltáró kutatásokra a technológiai fejlődést és a leletanyag bővítését követően kerülhet sor.

A harang alakú edények (Bell Beaker), a zsinórdíszes kerámia (Corded Ware) és a gödörsíros kurgánok (Yamnaya) kultúrájának elterjedési területe (Forrás: Cambridge University Press, 2017)

A DOM2 csoport széles körű elterjedése Kr. e. 2200 környékén indult meg, és Kr. e. 1000 körül már nemcsak Európából, hanem Ázsiából is kiszorította az addigi helyi, őshonos lófajtákat. Ez alól részben kivétel a 20. század elején kihalt tarpán nevű lófajta, amely utolsó hírmondója volt az egykor oly gazdag európai változatosságnak, ugyanis egyharmad részben az európai csoport, azon belül is feltehetően a zsinórdíszes kultúra lovainak genetikai örökségét hordozta magában.

BTK ló3
Az egyetlen ismert fénykép egy tarpán lóról a moszkvai állatkertből (Forrás: Wikipédia)

A harcászati jellegű lótartás megjelenése a kelet-európai sztyeppevidéken a Szintasta-kultúrához (Kr. e. 2200–1800) köthető. Az új tanulmány eredményei is alátámasztják azt, hogy ezen kulturális egység ázsiai térnyeréséhez a lótartás már valóban jelentős mértékben hozzájárult, ugyanakkor az európai folyamatok részletesebb megismeréséhez még további kutatásokra van szükség. Szintén ebben az időszakban kezdtek el megjelenni az istállók és a szelektív tenyésztés, aminek köszönhetően a DOM2 csoport számos olyan, elsősorban a fizikumot és a vérmérsékletet érintő genetikai tulajdonságra tett szert, amelyek alkalmassá tették a modern civilizációk terjesztésére. A lovak háziasításához vezető összetett és zsákutcákkal teli folyamatot feltáró tanulmány számos jövőbeli vizsgálat számára szolgál alapul, elősegítve az emberiség története eddig ismeretlen fejezeteinek megismerését.