Az ELKH Balatoni Limnológiai Kutatóintézet (BLKI) tudományos főmunkatársa, Boros Gergely azt vizsgálta, hogy a szabadidős horgászat és az ehhez hozzáadódó egyéb haleltávolítási módok, mint a halászat vagy a tetemeltávolítás milyen mértékű tápanyag-kiáramlást eredményeznek a Balatonból, és hogy az így eltávolított tápanyag mennyisége milyen viszonyban áll a tavat érő külső tápanyagterheléssel. A 2017 és 2019 közötti időszak adatai alapján végzett kutatás eredményeit bemutató tanulmány az Inland Waters szakfolyóiratban jelent meg.

Régóta ismert tény, hogy a halállománynak jelentős hatása lehet a vízi ökoszisztémákban zajló anyagforgalmi folyamatokra. A halak táplálékkeresés közben feltúrják az üledéket, így mobilizálhatják a benne lévő tápanyagokat, illetve anyagcsere-melléktermékeikkel is jelentős mennyiségű tápanyagot bocsáthatnak ki környezetükbe. Emellett azonban „tápanyagcsapdaként” is működhetnek, mivel viszonylag sok nitrogént és foszfort kötnek meg testükben, ezek a tápanyagok így ideiglenesen elérhetetlenné válnak a többi vízi élőlény számára. A vízminőség és az eutrofizációs folyamatok alakulása szempontjából általában ennek a két biogén elemnek van kulcsszerepe, hiszen hozzáférhető mennyiségük alapvetően képes meghatározni az algák szaporodását.

Mivel a halak biomasszájában nagy mennyiségű nitrogén és foszfor raktározódik, így horgászattal és halászattal jelentős tápanyagkivonás érhető el a vízi ökoszisztémák belső készletéből. Ez végső soron a vízminőség javulását eredményezheti, és részben ellensúlyozhatja a külső tápanyagterhelést. Számos hazai és nemzetközi példa is alátámasztja az ilyen beavatkozások sikerességét, viszont a Balaton esetében eddig nem készült tudományos elemzés a horgászat és a halászat ilyen irányú hatásáról.

A BLKI kutatójának tanulmánya szerint a 2017 és 2019 közötti időszakban a nettó haleltávolítás – azaz a haltelepítés és a fogás különbsége – eredményeként évente átlagosan 3,1 tonna foszfor és 10,2 tonna nitrogén távozott a Balatonból. Ezeket a mennyiségeket nehéz önmagukban értelmezni, ezért célszerű őket a tápanyagterhelést jelentő külső forrásokhoz viszonyítani. Ebből az összehasonlításból kiderül, hogy a haleltávolítás a befolyó vizekkel érkező nitrogénterhelésnek átlagosan 1,4 százalékával, míg az ilyen forrásból származó foszforterhelés 7,5 százalékával egyenértékű mennyiséget képviselt.

Megállapítható tehát, hogy a horgászat és a halászat halzsákmánya napjainkban csak mérsékelten képes ellensúlyozni a Balatont érő külső tápanyagterhelést. Horgászati hasznosítás esetén azonban a nettó tápanyagmérleg a kifogott halak mennyiségén túl nagymértékben függ a sikeres horgászat érdekében végrehajtott telepítésektől és a felhasznált etetőanyagok mennyiségétől is. A kutatók ezért a továbbiakban arra keresik a választ, hogy mekkora mennyiségű tápanyag kerülhet be a Balatonba éves szinten az etetőanyagokkal.