Az éghajlatváltozás hatását bemutató fajelterjedési modellek egyik gyenge pontjára mutatott rá az Ökológiai Kutatóközpont két kutatója

Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont két kutatója – Bede-Fazekas Ákos tájépítész, programozó, és Somodi Imelda biológus – a fajelterjedési modellek bizonytalanságainak egy eddig feltáratlan forrását mutatták ki. A fajelterjedési modellek képesek növény- és állatfajok jelenlegi, illetve a jövőben várható elterjedését megbecsülni, éppen ezért alkalmasak arra is, hogy az éghajlatváltozás természetre gyakorolt hatását térképen szemléltessék. Mivel modellekről van szó, ezért bizonytalansággal terheltek, mely bizonytalanságokat a kutatóknak ismerniük kell annak érdekében, hogy a modellek által adott előrejelzéseket megfelelő módon értelmezhessék és kommunikálhassák. A kutatók eredményüket a nemzetközi ökológus közösség egyik rangos lapjában, a „Methods in Ecology and Evolution” című szakfolyóiratban publikálták.

Az elterjedési modellek segítségével az ökológusoknak lehetősége nyílik megbecsülni, hogy az éghajlat változása miképpen hat az egyes fajok vagy életközösségek potenciális elterjedési területére. Segítségükkel felismerhetik, hogy mely fajokat milyen mértékben és milyen − pozitív vagy negatív − módon érint a várható felmelegedés és az évi csapadékeloszlás változása. E modellek először a közelmúltban (referencia-időszakban) tapasztaltak alapján megtanulják a faj környezeti igényeit, majd ezután képesek becslést adni a jövőben várható elterjedésre vonatkozóan. A környezetet a vízrajzi, talajtani, domborzati stb. paramétereken túl legfőképpen éghajlati változókkal szokás jellemezni. Az elterjedési modellek a nyers éghajlati adatok (pl. a 12 hónap csapadéka) helyett származtatott, ún. bioklimatikus változókat használnak. A bioklimatikus változókra – különböző megfontolások alapján – a fajok elterjedését nagyban befolyásoló tényezőkként tekintenek a kutatók. Ökológiai jelentőségükön és könnyű értelmezhetőségükön túlmenően a bioklimatikus változók nagy előnye, hogy viszonylag könnyen előállíthatók nyers éghajlati adatokból, és finom felbontásban elérhetők globális adatbázisokból. Nem véletlen tehát, hogy csak elvétve akad olyan fajelterjedési modell, amely ne használna bioklimatikus változókat.

Elemzésükben arra mutattak rá a szerzők, hogy a bioklimatikus változók kiszámítása közel sem egyértelmű, és az eltérő számítási módszerek jelentős hatást gyakorolnak a modellek által adott előrejelzésekre. Azt is megállapították, hogy az előrejelzési bizonytalanság ezen újonnan felismert forrásának a nagysága összemérhető a klímamodell kiválasztásának jelentőségével. A klímamodellek hatása a szakirodalomból jól ismert: ha az elterjedési modell más klímamodellel számított jövőbeli éghajlati adatokat kap bemenetként, akkor nagyon eltérő előrejelzést adhat. Éppen ezért szokás több klímamodellt használni az elterjedés becslésekor.

A kutatók azt is kimutatták, hogy a bioklimatikus változók számítása által a modellekbe vitt bizonytalanság mértéke nem sejthető, ha csupán a referencia-időszakra készült becsléseket és a modelljellemzőket tanulmányozzák. Vagyis könnyen előfordulhat, hogy egy modell látszólag megbízható, ám a jövőben várható elterjedés tanulmányozása közben felszínre kerül a modell csökkent megbízhatósága. Módszertani tanulmányuk végén a kutatók arra is felhívták az ökológusok figyelmét, hogy a bioklimatikus változók számítási módjának átlátható, részletes kommunikációja elengedhetetlen, hiszen ennek hiányában a modell bizonytalanságainak egyik forrása rejtve marad, esetlegesen félrevezető információkat szolgáltatva ezzel a klímaváltozás várható hatásairól.

KÉPEK:

A bioklimatikus változók alapját képező kiválasztott hónapok (sorok) térben és időben (oszlopok) is nagy változatosságot mutatnak

A bioklimatikus változók számítási módjától (oszlopok) függően a vizsgált élőhelyekre (sorok) készült elterjedési modellek előrejelzései eltérhetnek

Az Európa-tanulmányok koncepciójának fejlődése – a KRTK tudományos munkatársának publikációja

Grünhut Zoltán (tud. munkatárs, ELKH KRTK RKI) „The ‘Expertisation’ of European Studies. A Critical Perspective on Discursive Institutionalism” című tanulmánya megjelent az Eastern Journal of European Studies Q1-es folyóiratban. Az írás áttekintést ad az Európa-tanulmányok koncepcióinak eszmetörténeti fejlődéséről, miközben külön hangsúllyal elemzi a diszciplína egyik legújabb elméleti megközelítését: a diszkurzív institucionalista teóriát.

Ezen áttekintés alapján egy olyan kép rajzolódik ki, miszerint az Európa-tanulmányok terén döntő szerephez jutnak a megoldási alternatívákat kereső, válaszokat kutató szakértői értelmezések, és egyre inkább elhanyagolódnak a problémákat feltárni-beazonosítani szándékozó, s ezzel kérdéseket nyitva hagyó intellektuális megközelítések. E diszciplínára nehezedő válaszkeresési nyomás ellehetetleníti, hogy a fennálló politikai és társadalmi konstellációkat, folyamatokat és dinamikákat új összefüggésben, másféle kritikai lencsén keresztül lehessen látni. Hiába tapasztalható – más társadalomtudományi trendekhez hasonlóan – az Európa-tanulmányok terén is elmozdulás a strukturalista értelmezésektől az ágensközpontú, konstruktivista elméletalkotások felé, e megoldásorientált szakértői beállítódás nem hagyhat megválaszolatlanul problémákat, nem maradhatnak kétségek, többértelműségek, tisztázatlanságok. E trend következtében nemcsak az Európa-tanulmányok koncepcióevolúciója szenved el önkorlátozásokat, de maga az erőltetett tudományos válaszadás is megalapozatlanná válhat. Kiktől származnak az eredeti kérdések? Jól lettek azok megfogalmazva? Egy olyan időszakban, amikor az Európai Unió (EU) jelentős demokratikus deficittel küzd, társadalmi bizalomvesztést él át és intézményi legitimációs válsággal bajlódik, vagyis alapvetően hiányolja a társadalmi részvételt és a bevonódást működése előmozdítása tekintetében, különösen káros e tudományos bénultság és megújulásképtelenség. A diszciplína ugyanazokat a torzult diskurzusokat és patologikus dinamikákat reprodukálja igazságalapú, egyoldalú válaszadásaival, amelyek miatt az EU nem bír társadalmi beágyazódással.

A tanulmány teljes szövege az alábbi linken olvasható:

http://ejes.uaic.ro/articles/EJES2020_1101_GRU.pdf

A koronavírus rugalmasabb és ellenállóbb lehet, mint korábban gondolták

A Semmelweis Egyetem kutatóinak a Nemzeti Népegészségügyi Központ Nemzeti Biztonsági Laboratóriumának kutatóival együttműködve először sikerült az aktív, fertőzőképes koronavírus szerkezetét megvizsgálni. Eredményeik szerint a felszínét koronaszerűen borító tüskék rendkívül mozgékonyak, maga a vírus pedig öngyógyító, és az egyik legrugalmasabb, ember által ismert biológiai organizmus lehet. A vizsgálatuk bebizonyította, hogy a koronavírus könnyedén összenyomható, de alakja gumilabdaszerűen helyreáll, szerkezetében pedig a fizikai behatás sem tesz kárt. Mindez közrejátszhat szokatlanul nagy fertőzőképességében is.

Illusztráció: bioRxiv-en megjelent publikáció

Az új típusú koronavírusról (SARS-CoV-2) az elmúlt több mint fél évben egyre több dolgot tudhattunk meg, de még mindig sok a kérdőjel a működésével és tulajdonságaival kapcsolatban. A Semmelweis Egyetem kutatóinak vizsgálatával azonban egy lépéssel közelebb kerültünk az organizmus megismeréséhez: dr. Kellermayer Miklós, a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja (és az ELKH Irányító Testületének tagja) által vezetett munkacsoport a Nemzeti Népegészségügyi Központ Nemzeti Biztonsági Laboratóriumának kutatóival együtt megvizsgálta a koronavírus szerkezetét. Különleges technikával, atomi erőmikroszkóppal tapogatták le a SARS-COV-2 részecskék felületét. Kimutatták, hogy a vírust koronaszerűen borító tüskék rendkívül mozgékonyak, az organizmus pedig különlegesen ellenálló: alakja könnyedén összenyomható, de gumilabdaszerűen helyreáll, a fizikai behatás pedig nem tesz kárt sem a struktúrájában, sem a tartalmában. Dr. Kellermayer Miklós szerint a vírus mechanikai és öngyógyító tulajdonságai biztosíthatják a környezeti körülmények széles köréhez való alkalmazkodást, ami a szokatlanul nagy fertőzőképességében is közrejátszhat.

Fotó: Tuba Zoltán

A Semmelweis Egyetem kutatóinak vizsgálata azért is számít egyedülállónak, mert a szakirodalomban a vírusról eddig megjelent cikkek mindegyike inaktivált, kémiailag kezelt vagy fagyasztott mintán készült. Dr. Kellermayer Miklós és munkacsoportja azonban aktív és fertőzőképes koronavírust vizsgált – erre a mérésre kidolgozott protokoll mellett az atomi erőmikroszkóp (AFM) adott lehetőséget. A Semmelweis Egyetem műszerét atomok, molekulák és sejtek topográfiai szerkezetének és nanomechanikai tulajdonságainak vizsgálatára alkalmazzák – a módszerért még 1986-ban ítélték oda a Nobel-díjat Gerd Binning és Heinrich Rohrer kutatóknak. A Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja szerint egyedül az AFM alkalmas arra, hogy natív kórokozókról nagy felbontású képeket készítsen – ennél a műszernél ugyanis az eletronmikroszkópiával ellentétben nincs szükség a minta fixálására vagy fagyasztására.

A magyar kutatócsoport a vizsgálat során a kb. 80 nanométer szélességű SARS-CoV-2 részecskét egy még ennél is kisebb tűvel szúrta meg. A tű hegyét a vírus tetejétől az aljáig nyomták, amitől az összenyomódott, majd a tű eltávolításakor azonnal visszapattant. Ezt száz alkalommal megismételték ugyanazon az organizmuson, ám a vírus szinte teljesen sértetlen maradt. Mindez azt bizonyítja, hogy a SARS-CoV-2 lehet az ember által ismert, fizikailag egyik legrugalmasabb és legellenállóbb vírus.

A Semmelweis Egyetem és a Nemzeti Népegészségügyi Központ Nemzeti Biztonsági Laboratóriumának kutatói az organizmus szerkezetének egyéb tulajdonságait is megvizsgálták. A vírusok a gazdatestet elhagyva általában sebezhetővé válnak, a SARS-CoV-2 azonban tárgyak felületén megtapadva is hosszú ideig fertőzőképes maradhat – a kutatás szerint ehhez a részecskét borító tüskék rugalmassága is hozzájárulhat. A korábbi kutatások eredményei eltértek azt illetően, hogy hány ilyen koronaszerű tüske borítja a vírus külsejét: a Cambridge Egyetem tanulmánya szerint körülbelül 24, míg a németországi Max Planck Institute 40-re becsülte a számukat. A magyar kutatók által vizsgált organizmus 61 tüskével rendelkezett – dr. Kellermayer Miklós szerint ez is bizonyítja, hogy a vírusszerkezet változékonysága nagyobb lehet, mint azt korábban gondolták. Vizsgálatukban a tüskéket alkotó fehérjéket is fizikai vizsgálat alá vetették: a koronaszerű alkotóelemek a tű fizikai behatására olyan magas frekvenciával lendültek ki, hogy a másodpercenkénti 300 felvétel készítésére is képes atomi erőmikroszkóp is csak elmosódott képet tudott készíteni róluk. A kutatók szerint ez a nagysebességű mozgás segíthet a vírusnak könnyebben megtalálni a gazdasejteket, és összekapcsolódni azokkal. Szintén vizsgálták a SARS-CoV-2 hőellenállását: eredményük szerint a vírus megjelenését tekintve egyedülálló módon akkor is alig változik, ha 10 percen át 90 Celsius fokos hőnek van kitéve; mindössze néhány tüskéjét veszíti el, de a szerkezete sértetlen marad. Ez magyarázatot adhat arra is, miért maradt fertőzőképes a meleg éghajlatú országokban, vagy a nyári időjárás ellenére is.

Szabó Ádám

Forrás: semmelweis.hu

A CSFK kutatói létrehozták az 1976−2017 közötti időszakra vonatkozó éves csapadék átlagos tríciumaktivitás-adatbázisát az Adria-Pannon régióra

Az ELKH Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Földtani és Geokémiai Intézetének kutatói létrehozták az Adria-Pannon régió csapadékmennyiséggel súlyozott éves átlagos tríciumaktivitás izotópos tájképeit – egy georeferált adatbázis formájában – a XX. század második felének és a XXI. század első évtizedeinek időszakára vonatkozóan, amelyről a rendelkezésre álló globális modellek már nem, illetve még nem szolgáltatnak adatot.

A trícium a hidrogén radioaktív izotópja, amelynek felezési ideje 12,32 év, ezért a 100 évnél rövidebb időskálán nézve ez a radioaktív anyag egy kulcsfontosságú nyomjelző a hidrológiai folyamatokban. A trícium alkalmazásának előfeltétele a csapadék tríciumaktivitás tér- és időbeli változásának ismerete. Ilyen információ azonban ritkán áll rendelkezésre globális léptékben, így a vízminták tríciumaktivitásának hidrológiai felhasználásában rejlő lehetőségeket csak korlátozottan, vagy jelentős kompromisszumok mellett lehet kiaknázni.

A szlovén-magyar közös projekt során a kutatók a régióban 40-nél több állomásról több mint 8 000, havi csapadékra vonatkozó tríciumaktivitás-értéket gyűjtöttek össze az 1961. január és 2017. december közötti időszakból. Adat-előkészítés és -szűrés után az 1976-tól 2017-ig tartó időszakra vonatkozóan tudtak létrehozni évenként interpolált csapadék tríciumaktivitás-adatbázist (’AP3H_v1 database’) az Adria-Pannon régióra.

Az adatbázis részletes leírását az Earth System Science Data: “Isoscape of amount-weighted annual mean precipitation tritium (3H) activity from 1976 to 2017 for the Adriatic–Pannonian region – AP3H_v1 database” c. tanulmányukban publikálták a kutatók (Kern Z., Erdélyi D., Vreča P., Krajcar Bronić I., Fórizs I., Kanduč T., Štrok M., Palcsu L., Süveges M., Czuppon Gy, Kohán B, és Hatvani I.G.).  Az 1×1 km rácsfelbontással készített adatbázis ezen a linken szabadon hozzáférhető.

Az AP3H adatbázis lehetőséget nyújt a tudományos közösség tagjai számára, hogy ad-hoc kompozit idősorok vagy távoli állomásadatok helyett a vizsgálni kívánt pontba vagy vízgyűjtőterületre interpolált csapadékmennyiséggel súlyozott tríciumaktivitás-értékeket használhassanak. Ily módon az AP3H adatbázis referenciaadatokat kínál beszivárgás dinamikai modellezésekhez, lefolyásmodellezéseknél, felszín alatti vizek keveredési folyamatainak modellezésénél, vagy felszíni és felszín alatti vizek tartózkodási idejének megbecslésénél.

A tanulmányban bemutatott izotópos tájképekből egy animált térképsorozatot is készítettek a kutatók (Erdélyi D. és mtsai.), amely bemutatja, hogy a régióban hogyan változott évről évre a csapadék trícium aktivitása 1976 és 2017 között.

A térképsorozat látványosan jeleníti meg a csapadék tríciumtartalmának évtizedes léptéken jól ismert csökkenését, amely az 1960-as években a felszíni termonukleáris robbantások során a légkörbe került radioaktív hidrogén kiürülését jelzi, továbbá e hosszú távú trend mellett megjelenő szubregionális mintázatot is mutat.

Magyar kutatók új eljárásával jelentősen növelhető az agyműködés jobb megértésére irányuló kísérletek hatékonysága

Az ELKH Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet és a Semmelweis Egyetem kutatói egy olyan, világszinten is új, egyedülállónak számító eljárást dolgoztak ki, amely lehetővé teszi, hogy az agy normális és kóros működésének megértésére irányuló kísérletekhez az egéragyba beültetett mérőeszközök helyét CT-, illetve MRI-mérésekkel már a kísérlet megkezdése előtt nagy pontossággal meg lehessen határozni. A képalkotó módszeren alapuló új eljárás jelentősen megnöveli az egérkísérletek hatékonyságát, és ezáltal nagymértékben gyorsíthatja az idegrendszeri kutatásokat. A Király Bálint, Hangya Balázs, Szigeti Krisztián, Máthé Domokos és munkatársaik által kidolgozott új eljárást a nagy presztízsű, nyílt hozzáférésű (Open Access) Nature Communications lap hasábjain mutatták be.

Az agy normális és kóros működésének pontosabb megértése rendkívül fontos feladat, amely közelebb vihet az emberiséget érintő olyan súlyos betegségek hatékonyabb kezeléséhez, mint például az Alzheimer- és a Parkinson-kór. Ehhez szükség van olyan egérkísérletekre, amelyek során akár a hajszálnál is vékonyabb mérőeszközöket – például elektródákat vagy optikai szálakat – ültetnek be az egerek agyába. Az egéragy kis mérete miatt azonban ez az eljárás még tapasztalt sebészek számára is komoly kihívást jelent.

Korábban annak megállapítását, hogy a mérőeszközök beültetése az egéragyban a megfelelő helyre történt-e, a kísérleteket követően alkalmazott szövettani ellenőrzéssel végezték el. A szövettani ellenőrzés pontosságával egyenértékű új eljárásnak köszönhetően azonban már a kísérletek megkezdése előtt gyorsan és pontosan megtörténhet ez az ellenőrzés, ez pedig növeli az egérkísérletek hatékonyságát, így jelentősen gyorsíthatja az idegrendszeri kutatásokat. A strukturális kisállat CT-MRI és a neurofiziológiai módszerek mélyreható ismerete alapján kialakított új eljárás fontos jellemzője, hogy a beültetett mérőeszközök helyének meghatározása úgy történik, hogy közben a CT-mérésekkel járó sugárterhelés a biztonságos szint alatt marad.

A kutatók az új eljárás széles körű alkalmazásának lehetőségeit is felmérték. Az orvosi és biológiatudományok területén meghatározó angol és amerikai egyetemek többségénél elérhetők az új eljáráshoz szükséges eszközök, mi több, ez a magyar orvosi egyetemek esetében is így van.

A Nature Communications szaklapban megjelent cikk bírálói többek között azt is kiemelték, hogy CT-MRI adataik megosztásával a szerzők más kutatók számára is lehetőséget biztosítottak egyebek mellett arra is, hogy különféle agyterületek alakjának egyéni variációit vizsgálhassák.

Szerzők:

Bálint Király, Diána Balázsfi, Ildikó Horváth, Nicola Solari, Katalin Sviatkó, Katalin Lengyel, Eszter Birtalan, Magor Babos, Gergő Bagaméry, Domokos Máthé, Krisztián Szigeti & Balázs Hangya: In vivo localization of chronically implanted electrodes and optic fibers in mice.

https://www.nature.com/articles/s41467-020-18472-y

KÉPEK

Az egéragy háromdimenziós MRI-képe // 3 dimensional MRI image of the mouse brain

Az egér agykamráinak háromdimenziós MRI képe // 3 dimensional MRI image of the ventricles of the mouse brain

dapiMRI — Szövettani metszet mikroszkópos képe (bal) összehasonlítva az élő állatból mért megfelelő MRI-képpel (jobb).
// Comparison between a histological slice under microscope (left) with the MRI image of the corresponding slice from the live animal (right)

A Wigner FK kutatói által fejlesztett eszköz repülhet a Jupiterhez 2022-ben

Két tápegységet is fejlesztett az ELKH-hoz tartozó Wigner Fizikai Kutatóközpont (Wigner FK) Űrtechnikai Kutatócsoportja ahhoz a PEP plazmafizikai műszeregyütteshez (PI Stas Barabash, IRF, Kiruna, Svédország), amelyből az első repülő példány integrálása augusztus elején kezdődött meg a Berni Egyetemen. A PEP 2022 májusában indul kilencéves útjára egy Ariane rakétán, az ESA Juice projektje keretében. A projekt célja a Jupiter és holdjainak kutatása.

A Nagy János vezette magyar csoport által fejlesztett két tápegység az NU_DCC és a JDC_DCC nevet kapta, feladatuk pedig 2 processzorkártya és 4 szenzor tápellátásának a biztosítása. Az integrálás a NU_DCC három kiszállított kártyájának a keretbe való beszerelése után kezdődött; a tesztek alapján eddig minden eszköz megfelelően működik. Az integrálás szeptember végéig tart, addig tesztelik a PEP-et, melynek feladata a Jupiter magnetoszférája és holdjai kölcsönhatásának, valamint a napszél hatásának a vizsgálata lesz a Jupiter körül.

A képen Nagy János és Rynö Jouni (FMI, Helsinki) a nagy tisztaságú laborban dolgozik.

Fotó: Wigner Fizikai Kutatóközpont

A SZTAKI-ban fejlesztik a repülés jövőjét

Az ELKH SZTAKI kutatói több mint egy évtizede foglalkoznak a repülés jövőjével: a hibadiagnosztikai algoritmusok fejlesztése után ma már a repülés gazdaságosabbá, így környezetbarátabbá tételén van a hangsúly. Több európai uniós, nemzetközi projektben is konzorciumvezetőként vettünk részt, megoldásainkat az európai repülőgépiparral szoros együttműködésben kutatjuk.

Fotó: SZTAKI

ADDSAFE

A SZTAKI-ban 2008 óta foglalkoznak a repülés technológiájának fejlesztésével. Először hibadiagnosztikai algoritmusokat fejlesztettek, majd 2009–2012 között – az ADDSAFE FP7-es projekt keretében – Európa kiemelkedő egyetemeivel és kutatóhelyeivel közösen részt vettek egy versenyen, ahol az Airbus repülőgépgyártó által definiált feladatokat kellett megoldani. A nemzetközi versenyben a szárnyakon lévő kormányszervek mozgatásáért felelős beavatkozószervek hibáinak észlelését oldotta meg a SZTAKI csapata, ezzel – a bordeaux-i egyetemmel holtversenyben – első helyezést ért el. Az egyetem által fejlesztett algoritmust azóta az Airbus repülőgépein használják.

A projekt különlegességét az adta, hogy az elméleti kutatások eredményeit fizikailag is beépítették a repülőgép fedélzeti rendszereibe. A versenyben elért eredményeket az Airbus független mérnökei tesztelték és rangsorolták.

A fenti sikerekre építve indult el a RECONFIGURE FP7-es projekt, ami a hibaészlelést követő robotpilóta-rendszer átkonfigurálását célozta, szintén az Airbus által megfogalmazott követelményekkel.

Fotó: Fabian Vogl / TUM

FLEXOP

2015-ben az EU Horizon 2020 keretprogramjának FLEXOP-projektjében az európai repülőgépipar tíz jelentős képviselője a SZTAKI vezetésével konzorciumba tömörült, hogy gazdaságosabbá tegyék a repülést. A konzorcium tagja volt a legnagyobb európai repülőgépgyártó Airbuson kívül a Német Űrkutatási Központ, több nagy múltú európai egyetem (Bristol, München, Delft, Aachen), valamint a repülőipar fontosabb beszállító cégei (az osztrák FACC és a görög INASCO).

A kutatók sikeresen vizsgálták a repülőgépszárnyak rugalmas viselkedését, és elkezdték megalapozni az ennek kezelésére képes fedélzeti szabályozórendszert. Két év alatt megterveztek és megépítettek egy cserélhető szárnyú prototípust, amelyen a projekt elméleti eredményeit tudják bemutatni ipari környezetben. Az eredményeket működő modellen is sikerült tesztelni: a kísérleti, pilóta nélküli légijármű-platform 2019. november 19-én emelkedett a levegőbe. Ezzel a világon először repült valós környezetben úgynevezett aeroelasztikusan szabott szárnyakkal rendelkező repülőgép, melyben a szénszálas kompozit száliránya változik a szárny mentén. A repülés célja a szárnyakra nehezedő terhelés passzív csillapításának tesztelése volt, amelynek eredményeként tömeg és így üzemanyag takarítható meg, akár 7%-ot is meghaladó mértékben.

A projekt vezetése mellett a SZTAKI kutatásai alapozták meg a szabályozástervezéshez szükséges modelleket, valamint az ezen alapuló fejlett szabályozásai algoritmusokat. Az elméleti eredményeken felül a gyakorlati oldalon a SZTAKI tervezte, építette és működteti a fedélzeti avionikai (elektromos és elektronikai repülési) rendszert, beleértve a szárnyban lévő érzékelőket és aktuátorokat, valamint a fedélzeti robotpilóta-rendszer szoftveres és hardveres elemeit, amelyekkel megismételhető kísérleteket végez, és adatokat gyűjt a repülőgép.

Fotó: SZTAKI

FLiPASED

2019-ben FLiPASED (FLight Phase Adaptive Aero-Servo-Elastic aircraft Design) néven az Európai Unió Horizon 2020 keretprogramjában nemzetközi projekt indul a repülőgépek szárnyának forradalmasítására, az úgynevezett aktív alakvezérlésű szárnyak kifejlesztésére és tesztelésére.

A FLiPASED-projektet a SZTAKI koordinálja, emellett pedig a szabályozáselmélet és a repülőgép-tervezés határterületén, multidiszciplináris környezetben dolgozik a repülőgép fizikai kialakításának és fedélzeti irányító algoritmusoknak a szorosabb összehangolásán. A kutatásban a Müncheni Műszaki Egyetem (Technische Universität München – TUM), a Német Repülési Központ (Deutsches Zentrum für Luft- und Raumfahrt – DLR) és a Francia Nemzeti Légügyi Kutatóközpont (Office National d’Etudes et de Recherches Aérospatiales – ONERA) vesz részt.

A repülőgépeknek a légellenállás és a felhajtóerő megfelelő arányára van szükségük a változó repülési feltételek kezeléséhez. A repülőgépgyártók célja, hogy csökkentsék a légellenállást, ezzel üzemanyagot spóroljanak, amit nagyon karcsú – emiatt egyre inkább rugalmasan deformálódó –, úgynevezett kompozitszárnyakkal érnek el. A szárnyakat több különböző szerkezetű anyag keverésével építik, ezek a kompozitanyagok. A modern repülőgépek szárnyainál és hajtóműveinél az eddig alkalmazott technológia mára elérte hatékonyságuk határát: a Boeing 787 és az Airbus A350 esetében például a repülőgép tömegének több mint 50 százalékát ezek a kompozit anyagok adják. Mindeközben a kereskedelmi légitársaságok működési költségeik több mint 25 százalékát költik üzemanyagra, tehát a hatékonyabb üzemanyag-felhasználás környezetvédelmi és pénzügyi szempontból is fontos kérdés.

A közelmúltig a repülőgépek tervezésekor a szilárdságtani tervezés és a szabályozórendszer tervezése teljesen elkülönült, így a repülési teszteknél felmerülő aeroelasztikus viselkedés hangolása – például a szárny csapkodása – csak passzívan, többletsúly és szerkezeti merevítések beépítésével volt lehetséges. A repülőgépek szárnyait korábban úgy tervezték, hogy egy adott repülési konfiguráció esetén – amit meghatároz a repülőgép utazási súlya, sebessége, magassága és távolsága – legyen a legkisebb az ellenállás. A feltételek változásakor a felhajtóerőellenállás-arány változtatásához az aerodinamikai felületek finom áthangolása szükséges, azonban ez fékszárnyakkal és más kormányfelületekkel csak viszonylag drasztikusan módosítható.

A korábbi megoldással szemben az aktív vezérlésű, rugalmas szárnyak formája finomhangolható, képes sokféle repülési feltételhez alkalmazkodni. A légitársaságok célja, hogy minél egyenesebb úton jussanak el a kiindulási ponttól a célig, ezért sokszor okoz problémát a légköri turbulencia, amin időmegtakarítás céljából keresztülrepülnének, de amely az utazási komfort és repülőgép-szerkezet szempontjából is fontos jelenség. Ráadásul a globális felmelegedés miatt egyre több turbulenciához köthető meteorológia kilengés várható a légkörben. A merev szárnyakkal repülő gépeknél a turbulenciát az utasok is sokkal jobban megérzik, míg a projektben kifejlesztett módszerekkel a szárny rugalmassága és az aktív szabályozás közösen gondoskodik a repülőgép és az utasok fizikai terhelésének csökkentéséről. Ugyanígy felszálláshoz és landoláshoz is választható más szárnyalak-beállítás, hogy a végeredmény minél kellemesebb és hatékonyabb legyen.

Az eddigi kutatási eredmények alapján 20 százalékkal csökkenthető a széllökések hatása aktív szárnnyal. Az üzemanyag-felhasználás pedig – az útvonal során folyamatosan változtatható szárnyalaknak és ezáltal a csökkentett légellenállásnak köszönhetően – 10 százalékkal hatékonyabb lehet.

A fejlesztéshez használt kísérleti repülőgépen másodpercenként kétszázszor több mint 500 paramétert mérnek a szakemberek, ezzel hatalmas adatmennyiség keletkezik, ami önmagában 1,5 GB nyers adatot jelent óránként. A projektben Benczúr András vezetésével a SZTAKI informatikai laboratóriuma is részt vesz: az adatok feldolgozásával például finomhangolni lehet majd a repülőgépek optimális szárnyalak-beállításait, mivel az optimális paraméterek gépenként, sőt az adott gép anyagainak öregedésével is változnak.

A cél az, hogy a 2022 végén lezáruló kutatás eredményét 5─10 éven belül a gyakorlatban is alkalmazzák, ezért a projekt tanácsadó testületében olyan ipari partnerek vesznek részt, mint a világ vezető utasszállító gépekkel foglalkozó cége, az Airbus Operations SAS, a katonai és űrrepüléssel foglalkozó Airbus Defence and Space, és a business jetekkel, autonóm drónokkal foglalkozó Dassault Aviation. A projekt eredményeit nemcsak szimulációban, hanem egy 7 méteres fesztávolságú, kutatási célokra épített, pilóta nélküli repülőgépen is bemutatják.

A Wigner kutatóinak hozzájárulásával készült el a CERN ALICE-kísérlet új nyomkövető detektora

„Még egy centiméter” – mondta a vezető technikus a hidraulikus emelő működtetése közben, 2020. augusztus 14-én. A mintegy 5 m átmérőjű, 5 m hosszú, hengeres óriásdetektor egyik legfontosabb eleme óvatosan a helyére került, 56 méterrel a föld alatt, a Nagy Hadronütköztető (Large Hadron Collider – LHC) 2. ütközési pontjában, az ALICE-kísérlet föld alatti mérőhelyén. Ez a művelet koronázta meg azt a több évig tartó fejlesztési munkát, amelynek eredményeként az ALICE Időprojekciós Kamrája elfoglalta a dobogót – mint a világ legnagyobb térfogatú, 88 m3-es GEM-alapú TPC-detektora.

Elkészült a TPC, fotó: CERN

„Augusztus közepén lezárult a CERN ALICE-kísérlet Időprojekciós Kamrájának (Time Projection Chamber – TPC) modernizálása. A 2015 óta épített, új elvek alapján fejlesztett detektor az 1995 táján tervezett előző változatot váltotta le az ALICE hatalmas központi elektromágnesében. Ebben a K+F munkában jelentős feladatot vállalt a Wigner Fizikai Kutatóközpont” – mondta Barnaföldi Gergely Gábor, a Magyar ALICE Csoport vezetője.

Az ALICE TPC egy részecske-nyomkövető detektor, amely egy, a Nagy Hadronütköztető nehézion fizikai kutatásait célzó, speciális berendezés. A célja nem kevesebb, mint hogy a Világegyetem születése utáni pillanatokban keletkezett anyag, a kvark-gluon plazma (Quark-Gluon Plasma – QGP) halmazállapot tulajdonságait kutassa.

Az óriásdetektor szerkezetét úgy kell elképzelnünk, mint egy nagy, argon-széndioxid gázkeverékkel töltött hengert, egy „kisembernyi” lyukkal a közepén. Ebben a belső üregben helyezkedik el a szilíciumlapkákból álló nyomkövető, valamint legbelül a berillium-nyalábcső, amelyben az ütközések történnek. Az ütközési pontban keletkezett relativisztikus töltött részecskék a TPC belsejében ionizálják a gázkeverék atomjait, amelyek azután az erős elektromos tér hatására elrepülnek a kamra hengerének két végében elhelyezett, tortaszelet alakú kamrákhoz. Ezek a detektorok a TPC korábbi változatában ún. sokszálas proporcionális kamrákból (Multiwire Proportional Chamber – MWPC) épültek fel, amelyek összesen 72 részből álltak. Az ALICE TPC továbbfejlesztése során most ezeket a „tortaszeleteket” felváltották egy újfajta – ún. gázelektron-sokszorozó (Gas Electron Multiplier – GEM) – technológián alapuló elemek. A GEM-technológia fontos eleme a mikrostruktúrás detektorfejlesztésnek, amelyeket a CERN az RD51 együttműködés keretében tökéletesített. Ebben a munkában részt vett a Wigner FK-ban Varga Dezső vezetésével működő Innovatív Gázdetektorok Lendület kutatócsoport is.

Tesztelés Csillebércen, fotó: Boldizsár László (Wigner FK)

A GEM-technológia újdonsága, hogy lehetővé teszi a folytonos adatkiolvasását a detektorból, így a másodpercenkénti 50 000 ólom-ólom ütközés mindegyikében keletkező több tízezer részecskepálya szinte mindegyike rögzítésre kerülhet az új, akár 4 TB/s sebességű kiolvasórendszernek köszönhetően. De vajon fog-e működni ez, és tudnak-e a GEM-eszközök olyan jól teljesíteni, mint MWPC-alapú elődjeik?

Ahhoz, hogy ezt a kérdést meg tudjuk válaszolni, hosszú éveken át tartó intenzív kutatásra és fejlesztésre volt szükség. A fő kihívást az okozza, hogy a sorozatos, egymást követő ütközésekben a detektort kitöltő gázkeverék ionizációja során rengeteg pozitív ion is keletkezik, melyek a meghatározandó részecskepályák torzulását okozzák. A pontos részecskeazonosításhoz szükséges a részecskék energiavesztésének precíz meghatározása, ami izgalmas kihívás az új típusú GEM-alapú konfiguráció számára.

„Az elmúlt 3 évben a CERN műhelyében több mint 800 GEM-fóliát készítettek el, miközben az új kamrák és elektronikák elkészítése és tesztelése is zajlott szerte a világban. A részegységek összeépítése meglehetősen komoly logisztikai feladat – mondta Barnaföldi –, különösen, hogy három kontinensen folytak párhuzamosan a fejlesztések. Az ALICE TPC-csapat együttesen dolgozott a fejlesztés utolsó lépésein, amelyeket a Covid19 járvány kitörése mellett is képesek voltak sikeresen lezárni.”

Az ALICE detektor, fotó: CERN

A CERN gyorsító komplexumának második hosszú leállása (Long Shutdown 2 – LS2) alatt először kiemelték a TPC-modulját a földalatti csarnokból, majd a felszínen a keretével együtt áttették egy, a feladat végrehajtására épített tisztaszobába. Darukkal, emelőkkel és egy speciális kamionnal volt csak megoldható a biztonságos szállítás. Több mint egy évbe telt a kamrák kicserélése, az elektronikák installálása és a komplex tesztelések végrehajtása (ez utóbbit lézerekkel, kozmikus sugárzással és röntgensugárzással végezték). 2020 júliusában a TPC készen állt arra, hogy visszahelyezzék a föld alá. Ekkor jöhettek ismét a daruk, az emelők és a speciális kamion.

A TPC szállítása, fotó: CERN

A Magyar ALICE Csoport szerepvállalása igen jelentős volt ebben a projektben, hiszen a NKFIH OTKA K120660 pályázat által támogatott kutatások és fejlesztések egy része a Wigner Fizikai Kutatóközpontban zajlott. Heti rendszerességgel érkeztek a GEM-fóliák, amelyek tesztje éjjel-nappal folyt az intézet speciálisan erre a célra kialakított tiszta helyiségében, több speciálisan kifejlesztett automatikus szkenner segítségével. A 800 fólia mintegy felének minőség-ellenőrzését Csillebércen, a többit Helsinkiben végezték. A tesztelt fóliákat masszív keretre ragasztották, majd ezekből építették össze a 72 új GEM-es kamrát az USA és Európa több intézetében. Ezeket aztán külön-külön is tesztelték a CERN-ben egy nagyenergiás röntgenforrással. Ez utóbbi tesztekben szintén részt vettek a Wigneres kollégák, valamint segítettek a kamrák hőmérsékleti szenzorainak és az egyéb elektronikáknak az installálásában, kábelezésében, földelésében. A magyar csoport az összeszerelést követően a helyszíni röntgen- és kozmikus tesztekben is részt vett, majd a pandémiás helyzet beálltával egy regénybe illő, kalandos hazaút után, itthonról, távmunkában végezték a méréseket és a detektorok tesztelését. A Magyar ALICE Csoport TPC-fejlesztésben résztvevő meghatározó tagjai: Barnaföldi Gergely Gábor csoportvezető, Boldizsár László, Futó Endre, Gera Ádám, Hamar Gergő, Varga Dezső, Vargyas Márton.

Boldizsár László, a Magyar ALICE Csoport tagja a CERN-ben, fotó: Wigner FK

Az ALICE kísérleti együttműködés hatalmas lépést tett meg azáltal, hogy a TPC fejlesztésébe több évnyi intenzív K+F tevékenységet befektetve, a tesztelés és az összeszerelés eredményeként létrejött egy modern berendezés. 2020 végére a teljes TPC-t bekötik az ALICE központi elektromos, gáz- és vezérlőrendszerébe. A végső globális kozmikus tesztek még hátravannak, utána viszont már csak annyi marad, hogy a készítők együtt izguljanak az LHC gyorsított részecskenyalábjainak felélesztésekor az új mérések sikeres elindulásáért.

Az CERN ALICE hivatalos híre: home.cern

A magyar közleményt írta: Barnaföldi G.G. és Gergácz M.A.

 

 

A TTK kutatói szerint kémiailag rajzolt célkereszttel növelhető a fotoaktivált kemoterápia hatékonysága

Az ELKH Természettudományi Kutatóközpont munkatársai olyan új fotokémiai elven működő vegyületeket állítottak elő, amelyek segítségével tovább növelhető a kemoterápiás gyógymódok hatékonysága.

A modern gyógyszerkutatás egyik legjelentősebb eredményének tekinthetők azok a célzott kemoterápiás eljárások, amelyek lehetővé teszik a hatóanyagok feldúsulását a célterület környezetében. Ennek köszönhetően egyrészt jelentősen csökkenthető a daganatos sejtek osztódását és/vagy növekedését gátló szerek terápiás koncentrációja, másrészt e szerek hatása főleg a daganatos sejtekre összpontosul, így kevésbé károsítanak egészséges sejteket, ami jelentősen csökkenti a kezelés mellékhatásait.

Számos stratégiát fejlesztettek ki arra, hogy kemoterápiás szerek lehetőség szerint a tumor környezetében aktiválódjanak. Az egyik megközelítés szerint a toxikus vegyületeket olyan irányítóegységhez kapcsolják – szakszóval konjugálják –, amely képes a rákos sejteket felismerni és hozzájuk kapcsolódni. A két vegyület összekapcsolása során a gyógyszervegyület ideiglenesen elveszíti biológiai hatását. A tumor környezetében viszont leválik az irányítóegységről, visszanyeri biológiai aktivitását, vagyis célzottan, csak a tumorra fejti ki hatását. Fontos, hogy az irányítóegység és a kemoterápiás szer közti kémiai kötés felszakítása csak a tumor környezetében történjen meg kémiai vagy fizikai inger hatására. Kémiai inger lehet pl. a tumoros szövetekre jellemző, az egészséges szövetekétől jelentősen eltérő pH, míg a fizikai hatásra jó példa egy külső forrásból a célterületre bocsátott, adott hullámhosszú fénynyaláb. Az ilyen külső vagy belső ingerre aktiválható konjugátumokkal szemben alapvető elvárás, hogy ne aktiválódjanak idő előtt, mivel az az irányított célba juttatás rovására menne.

A Természettudományi Kutatóközpont Szerves Kémiai Intézetében működő Lendület Kémiai Biológia Kutatócsoportban olyan megközelítésen dolgoznak, mellyel tovább növelhető a célba juttatás és a hatóanyag-felszabadítás kontrollálhatósága, ezzel együtt a hatékonysága is. Az új megközelítés alapja, hogy az irányítóegységet valamivel előbb juttatják el a rákos sejtekhez, mint a toxikus szer inaktivált formáját. A „fáziskésésnek” köszönhetően az irányító komponens már feldúsul a célsejtek felszínén, amikor az inaktivált hatóanyagot bejuttatják a rendszerbe. Az irányítócsoport és az inaktivált hatóanyag olyan, biológiai rendszerekkel kompatibilis funkciós csoportokat tartalmaz, amelyek kizárólag egymással tudnak összekapcsolódni. (Az ilyen típusú reakciót bioortogonális reakciónak nevezzük.) Miközben a hatóanyag és az irányítóegység között kialakul a kémiai kötés, a gyógyszerhatóanyag inaktiválásáért felelős blokkolócsoport extra tulajdonságra tesz szert: fényérzékennyé válik. Ezt követően, ha megfelelő hullámhosszú fénnyel világítják meg, akkor az immár fényérzékeny blokkolócsoport elengedi a célsejtek környezetében feldúsult, ám biológiailag még mindig inaktív gyógyszert. Az aktív gyógyszerhatóanyag így csak abban az esetben szabadulhat fel, ha a kémiai kapcsolódás már azelőtt megtörtént (feltételes fotoaktiválás), hogy az adott térrészt fénnyel besugározták/megvilágították volna. A hatóanyag késleltetett bejuttatása és fénnyel történő aktiválása tehát egyfajta kettős biztosíték ahhoz, hogy a hatóanyag kizárólag a rákos sejtekre fejtse ki a hatását.

Bojtár Márton, Németh Krisztina, Domahidy Farkas, Knorr Gergely, Verkman András, Kállay Mihály és Kele Péter (csoportvezető) feltételes fotoaktiválhatóság elvét bemutató munkája a napokban jelent meg a világ vezető kémiai folyóiratában, a Nature Index[i] által jegyzett Journal of the American Chemical Society-ben.[ii] Munkájuk eredményeként olyan multifunkcionális blokkolócsoportot fejlesztettek ki, amely képes a rákos sejteket célzó, bioortogonális funkciós csoporttal módosított irányítómolekulákhoz (például antitestekhez) kapcsolódni, miközben fényérzékennyé válik, és a megfelelő hullámhosszú lézerrel besugározva elengedi a hozzá kapcsolódó hatóanyagot. A csoport munkatársai az új fotokémiai elvet és annak működőképességét egy olyan vegyülettel mutatták be rákos sejtvonalakon, amely fluoreszcenssé alakult/fluoreszkált, amikor szabaddá vált, így a folyamat pontosan látható fluoreszcens mikroszkópon keresztül.

Bár az elv gyógyászatban való használatáig még hosszú az út, a most bemutatott eredmények megalapozzák a további kísérleteket és azokat a kutatásokat, amelyek a vegyület élő szervezetben való alkalmazását célozzák meg.

[i] https://www.natureindex.com/faq#journals

[ii] Bojtár, M.; Németh, K.; Domahidy, F.; Knorr, G.; Verkman, A.; Kállay, M.; Kele, P. Conditionally activatable visible-light photocages. J. Am. Chem. Soc. 2020, https://doi.org/10.1021/jacs.0c07508

 

Magány helyett vírusbuborék? A KRTK Játékelmélet Kutatócsoportja szerint ez is lassíthatja a koronavírus-járvány terjedését

Egy, az ELKH-hoz tartozó Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont (KRTK) Közgazdaságtudományi Intézetében nemrégiben készült kutatás olyan kooperatív játékokat vizsgál, ahol a koalíciók közötti kölcsönhatások egy olyan hálózaton keresztül érvényesülnek, amelyet egyébként a játékosok maguk is alakíthatnak. Ha a társadalom tagjai csak társasági igényükben különböznek egymástól, akkor a társadalom e szerint a tulajdonság szerint természetes módon oszlik nagyjából homogén csoportokra, ahol az éjjeliőrök kisebb, a primadonnák nagyobb csoportokat alkotnak. Így járványok idején a társadalom minden tagja megkapja a társasági élet, illetve az ezzel járó fertőzési kockázat optimális kombinációját.

A világméretű koronavírus-járvány több ponton megváltoztatta a mindennapi életünket is. Rendszeresen mosunk kezet, a tömegközlekedésben, üzletekben, irodákban maszkot hordunk, hogy az ilyen szükséges, véletlen találkozások alkalmával ne kapjunk fertőzést. Ugyanakkor a kijárási korlátozások idején csak a háztartásunk tagjaival tartózkodhattunk egy helyen.

Ez utóbbi számtalan nehézséget okozott. Gondoljunk itt az ápolásra szoruló idősekre – természetesen az ő gondozásukat nem szabad abbahagyni –, a fiatal családokra, ahol a nagyszülők segítenek be rendszeresen, és a koronavírus miatt sem akarnak lemondani az unokákról, vagy gondoljunk az egyedülállókra, akiknek ez a korlátozás a magánzárkához hasonló büntetéssel ér fel. A háztartás méretétől függetlenül joggal érezhetjük úgy, hogy társasági életünk ilyen mértékű korlátozása már nem elégíti ki igényeinket, és az egész napos videókonferenciázás után már nem vágyunk arra, hogy barátainkkal is ilyen fórumon találkozzunk.

A fegyelmezettek alkalmazkodnak a körülményekhez, és inkább depressziósak lesznek, míg mások a fertőzés kockázatát is vállalva megszegik a korlátozásokat. Nehéz emiatt elítélnünk őket: az évezredek alatt az ember olyannyira megszokta, hogy nagy tömegben él együtt társaival, hogy ma már nem is bírja ki egyedül. Persze más mértékben igényel társaságot egy éjjeliőr és egy primadonna, de ez az igény a legritkább esetben egyezik háztartásuk méretével. Az ilyen szabályszegések eredményeképpen a járvány a háztartások között is terjed, és néhány szabályszegő révén a társadalom nagy részét elérheti (lásd a lenti bal oldali ábrát).

Megoldást az úgynevezett vírusbuborék adhat. A több országban (Új-Zéland, Kanada) hivatalosan is bevezetett intézmény lényege, hogy egy olyan társasági kört („buborékot”) alakítunk ki, melynek tagjai egymással érintkeznek, de másokkal nem, illetve csak a szükséges mértékben. Egy vírusbuborék értelemszerűen egy vagy több háztartásból áll, és lehetőséget ad az idős nagymama gondozására (őt be kell vonni a buborékba) vagy egy baráti társaság közös programjaira (ha mind tagjai a buboréknak). Általában mondhatjuk, hogy ez a módszer sokkal nagyobb mértékben elégíti ki a szociális igényeket, és így – a külső kapcsolatok hiányában – a fertőzés nem terjed buborékról buborékra.

A vírusbuborék kölcsönös megállapodáson alapszik, és így izgalmas alkalmazási terület a pontosan ilyen csoportokkal, úgynevezett koalíciókkal foglalkozó kooperatív játékelmélet számára. Ugyanakkor fontos felismerés, hogy a fertőzési kockázat nemcsak attól függ, hogy hányan és kik a tagjai a vírusbuboréknak, vagy milyen vírusbuborékok formálódnak körülöttünk, hanem a ténylegesen élő kapcsolatok hálójától is. A kapcsolatokat pedig az egyes személyek alakítják, figyelembe véve a személyes találkozó előnyeit és hátrányait. Ha a buborék által nyújtott társaság nem elegendő, és még a fertőzés kockázatát is vállalná valaki egy újabb külső kapcsolatért, akkor célszerűbb lenne egy nagyobb buborékot alakítani.

A KRTK Játékelmélet Kutatócsoportjának nemrég készült kutatása olyan kooperatív játékokat vizsgál, ahol a koalíciók közötti kölcsönhatások egy olyan hálózaton keresztül érvényesülnek, amelyet egyébként a játékosok maguk is alakíthatnak. Ha a társadalom tagjai csak társasági igényükben különböznek egymástól, akkor a társadalom természetes módon oszlik e szerint a tulajdonság szerint nagyjából homogén csoportokra, ahol az éjjeliőrök kisebb, a primadonnák pedig nagyobb csoportokat alkotnak. Így a társadalom minden tagja megkapja a társasági élet és az ezzel járó fertőzési kockázat optimális kombinációját.

A való élet ennél sokkal izgalmasabb és bonyolultabb, de az eredmények a gyakorlatban is sok tanulsággal szolgálnak. A járvány elleni védekezés hatékony és bevált ellenszere a vírusbuborék, abban az esetben, ha a tagok valóban csak a buborék többi tagjával tartanak fenn személyes kapcsolatot, és ha ezt a baráti kört igyekeznek minél szűkebben tartani. Tehát a hatékony vírusbuborék mottója: kicsi és exkluzív.

Szerző: Kóczy Á. László (Játékelmélet Kutatócsoport, KRTK)